23. Rész - Pokoli fájdalom.

Az egész palota kint várt rám az udvaron. Volt, aki sajnálkozó pillantásokat vetett rám, de volt, aki csak nevetett az egészen. Kedvem lett volna betörni az orrát! Órákra voltunk az otthonunktól, senki sem érne ide, hogy megmentsen, Tonyt pedig visszazárták a cellába, szóval ezt nekem kellett végigcsinálnom, egyedül. Ismerősöket kerestem, egy arcot, amit bámulhatok a vesszőzés közben... Kettőt is találtam. Grower és Ines ott álltak egymás mellet és fogták egymás kezét. Akkor értettem meg, a drága szobalányom miért nem akarja elhagyni a palotát. A fő oka annak, hogy maradni akart, nem is én voltam. Olyan hülye vagyok, hogy nem figyeltem oda rá jobban és sosem kérdeztem meg tőle ilyen dolgokat. Vetettem feléjük egy széles mosolyt és ők is megpróbálták, de nem nagy sikerrel... Azon is elgondolkoztam, hol lehetnek a hercegnők a Képzőről. Őket miért nrm vonszolták le? Mindegy, inkább jobb, hogy nem láttak... Egyedül én vagyok boldog ezen a napon? Persze, eléggé morbid, hogy a vesszőzésemkor boldog vagyok, de sírnom kéne? Anya mindig azt mondogatta "Lányom, mindig mosolyogj. Még ha sírni akarsz is, különben gyengének hisznek. Te pedig erős vagy! Mosolyogni kell, mert az élet túl drága ahoz, hogy sírni lássanak." Azóta, mindig mosolygok. Na, ezért is hiányzik anya. Ő segítene...
- Mit vigyorog? Olyan viccesnek találja ezt, Beatrice királynő? - kérdezte az egyik fekete kabátos pasi.
- Tulajdonképpen, igen! Itt van a népem, a nap süt, a madarak énekelnek. Sírnom kellene?
- Maga nem komplett... Ugye felfogta, hová visszük?
- Maga teljesen hülyének néz? Hát persze, hogy tudom! Lemehetne már ez a kóceráj kicsit gyorsabban? Éhes vagyok!
A pasi csak a fejét csóválta, de láttam, hogy majdnem elnevette magát. Felvezettek egy rozoga színpadra és kikötöztek egy oszlophoz. Nagyon jól éreztem magam mindaddig, amég meg nem láttam egy kislányt, ahogy engem bámul és sír... Körülnéztem és a népem több mint harmada sírt. Már megértem, miért mondta anya mindig, hogy erősnek kell maradnom.
- Mint azt mindenki tudja... - kezdett bele a kígyó. - A királynétok bűnt követett el!
- Levettem a tiarámat, vagy mi? - kérdeztem tőle flegmán.
Mérgesen rámnézett, aztán visszafordult a néphez.
- A büntetése húsz vesszőzés a hátára!
Nem tudom, mi volt megalázóbb... Az, hogy le kellett vennem a pólómat, vagy, hogy most a népem megszemlélhet. Hála az égnek voltak annyira "kedvesek", hogy háttal lehettem a népemnek.
- Kezdheti Fred! Vigyázzanak emberek, ilyen, ha valaki megszegi a törvényt!
A maszkos férfi belemártotta a vízbe a vesszőt, aztán suhintott párat a levegőben. A következő csapás, már az én hátamat érte. Iszonyatosan égetett, csípett és rettentően fájt, de az arcom meg se rezzent. Becsuktam a szememet és próbáltam valami szépre gondolni, nem pedig a hátamon csorgó meleg vérre.
- Három!
Még csak háromnál jártunk, de már most azt éreztem, az életemnek annyi. Mi lesz, ha valakivel le akarok feküdni... Ezek a sebek, életem végéig ott maradnak és nem szabadulok tőlük, akármennyire kenegetem őket krémmel. Legalább ha majd gyerekem születik, elmesélhetem neki, hogy az anyja mennyit küzdött a királyságért és, hogy ez mennyi fájdalommal is járt.
- Húsz!
Csak miután kimondták a számot, akkor jöttem rá, hogy vége. Az izzadság és a vér összekeveredett a hátamon, amitől csak még jobban csípett és égetett. A hajam a homlokomhoz tapadt és kapkodram a levegőt, de még mindig nem kiabáltam. Leszedték rólam a kötelet és lassa visszahúzták rám a pólómat, mivel magamnak képtelen lettem volna megtenni. Annyira fajt a hátam, hogy egy pillanat választott el attól, hogy sírni kezdjek, de még mindig nem. Nem tudtam teljesen felegyenesedni, szóval görnyedten és csapzottan kísértek vissza a cellámba. Tony már oda-vissza járkálva várt engem és amint beléptem, azonnal átölelt. Most engedtem igazán a fájdalomnak... Hatalmasak kiáltottám és sírni kezdtem. Jól bírtam a fájdalmat, de ez amit most kaptam, több volt annál. Tony kérdések nélkül cselekedett. Leraktak nekünk az ágyra egy dobozt ami tele volt fájdalomcsillapítóval, kenőcsökkel és fáslival. Mindent szépen kipakolt a dobozból, majd lekapta rólam a pólóm és még csak egy pillanatra sem állt meg, hogy megbámuljon, azonnal a sebeimmel kezdett el foglalkozni.

Az utóbbi két órát végig sírtam és ordítottam, szóval kellemes érzés. Semmit nem csinálhatok szinte, mert ülni, állni és nekitámaszkodni valaminek is túlságosan fáj.
- Nem tudom, mire a jó ez a sok vita és kínzás! - bosszankodott Tony. - Elegem van, el akarok menni innen, amint jobban leszel.
- Hát... - nyöszörögtem. - Akkor még várhatsz, jó sokat, uvyanis ez nem fog egyhamar begyógyulni, akármennyit foglalkozunk vele Tony. Inesnek is van, csak neki a kezén. Még azóta is ott vannak a nyomai.
- És még azt mondják, nem vagy jó királynő! Ők meg se mozdítják a seggüket, még te halálra gürized magad ebben a pöcegödörben, összezárva velem.
- Élvezném is a helyzetet, ha nem akarna még a hús is lejönni a hátamról.
Odasétáltam hozzá ahogy csak tudtam és lágy csókot nyomtam a szájára.
- Tudom, hogy eleinte rosszul indultak köztünk a dolgok, ennek ellenére te itt vagy nekem Tony és nem hagysz magamra. Bármikor megszökgetnél, de te velem maradsz és vársz... Miért? - simítottam meg az arcát.
- Mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elmenjek...