29. Rész - Ketten együtt!

- Muszáj nekem is mennem? - kérdeztem hisztizve.
Miután leforgott ez az egész ügy, Jessica kijelentette, hogy nem érdekli mit mondok, de az biztos, hogy edzenem kell. Így kerültünk most oda, hogy Any, Will és én terepszínű cuccban készülődtünk az esti táborozásra fent a hegy tetején.
- Beatrice, folytatnom kell a kiképzésedet. Hidd el, én sem ugrálok az örömtől. - felelte gúnyosan William.
Esküszöm, másodpercek választottak el attól, hogy megcsapkodjam kicsit! Miért pont Any és William? Any-vel még annyira sok gondom nem is volt, hiszen Tony mindent elmagyarázott vele kapcsolatban. Na, de Will? Ha beszélgetni kezdtünk, a vége mindig veszekedés lett, nem akarom minden napomat ezzel tölteni.
- Nem vigyázhatnék inkább a lopott Rendfenntartónkra? Úgyis ráérek...
- Ha nem tűnt volna fel, még tegnap este elengedtük, csak te a pasiddal enyelegtél a tornácon. - bökött az ablak felé.
- Beszélgetésnek nevezik William.
Will csak a szemét forgatva folytatta tovább a pakolást. Hogy őszinte legyek, nagyon nem akartam menni. Szerettem táborozni és sportolni is, de ezzel az emberrel képtelenség egy helységben megmaradni. Folyamatosan beszólt valamit, pedig nem csináltam vele mostanság semmi rosszat. Ő jön oda mindig hozzám valami előre kitervelt beszéddel, ami megjegyzem, néha eléggé gázra sikerül. Én természetesen végighallgatom, mert mindig arra neveltek, hogy hallgassam végig az embereket, a véleményüket már viszont nem muszáj meghallanom. Anyukám is mindig úgy tett, mintha nagyon érdekelné egyes polgárok véleménye és eljöttek a palotába csak azért, hogy szörnyű dolgokat vágjanak anya fejéhez. Aztán mindig nevetve jött ki a teremből és csodáltam emiatt! Ő csak a fontos dolgokra figyelt fel, nem pedig az ilyen marhaságokra. Apa véleményét például, mindig meghallgatta és próbált is változtatni a hozzáállásán. Velem az volt a baj, hogy soha nem hallgattam senkire. Mindig azt csináltam, ami nekem tetszett, még most is ilyen vagyok... Egyedül anyára hallgattam, aki néha piszkosul kimondta mit gondol rólam. Olyankor mindig bezárkóztam a szobámba és listát készítettem a fejemben, minden rosszról, amit elkövettem. Minden egyes ilyen listámat elraktároztam és akárhányszor készítettem ilyet, mindig új ember ként léptem ki a folyosóra.


Az úton felfelé, próbáltam lemaradni a többiektől. Any és William nagyon jól mulattak ketten, nem volt szükségük rám. Szörnyen hiányzott Tony és a közelsége. Mostanában inkább vele vagyok, mivel Jessica folyamatosan leráz, Will ordibál velem, Any pedig rám se néz. Jól tudom, hogy haragszanak rám, csak nem vallják be. Nem én kértem arra őket, hogy vigyázzanak rám, ezért nem okolhatnak engem, de ők mégis ezt teszik. Bárcsak érteném, miért...
- Beatrice, olyan intelligensen botorkálsz fölfelé. Lehet, hogy kiráynő vagy, de itt most mászni kell! - szólt hátra William nevetve.
- Legalább nekem van olyanom. De amikor Isten az intelligenciát osztogatta, te a vécén voltál? - kiáltottam vissza.
Ez után, már egy szava sem volt. Azt hiszi, hogy csak ő tud ilyen jó kis beszólásokat, pedig nekem is van pár a tarsolyomban, még anyától. Apával folyamatosan piszkálták egymást, néha olyankor is, mikor fontos tárgyaláson ültek. És még rám mondták, hogy én vagyok a gyerek! Az első szavam se a papa, vagy mama volt, mint a többi gyereknek. Jessicával még ma is nevetünk, ha eszünkbe jut.

Az út a hegy tetejére számomra könnyen ment, de Any miatt megálltunk kétszer, amiért nem tudom őt hibáztatni, William is pont a legkövesebb útvonalon vezet fel minket! Végtére is, sebesülés nélkül megúsztuk. William éppen a sátorral szerencsétlenkedett, én pedig egy fa árnyékában ültem és őt néztem. Újabb sátrakat találtunk csak a boltban, mi pedig csak a régebbiekhez értünk.
- Jól szórakozol? - kérdezte Will ingerülten.
- Nagyon jól! - nevettem. - Élvezet bámulni, ahogy szenvedsz.
Még pár percig elnézegettem, de aztán felálltam segíteni neki, mivel nem vagyok bunkó. Ráadásul, az én segítségemmel többre jutottunk. Mire Any visszaért a pillecukorral (persze repült, mivel voltunk olyan bambák és elfelejtettünk hozni), már el is készült mind két sátor és a tüzet is meggyújtottam. Leültünk a tábortűz mellé és felszúrtuk a pillecukrot egy faágra.
- Na, akkor most jöhetnek a háborús sztorik! - kiáltotta William.
- Soroljad csak, majdnem az összesen részt vettem! - válaszolta izgatottan Any.
- Hmm... Mondjuk Alfák a Démonok ellen?
- Nem sok hiányzott, hogy kikészítsem az egész klánt. De aztán a főnökünket megölték és mindenki visszavonult.
Felkapott egy faágat és kettétörte a térdén, a hatás kedvéért.
- Beatrice? Neked van valami jó sztorid? - kérdezte Will.
- Nekem eddig csak egy háborúban volt részem még egy évvel ezelőtt... Anyuékat ott vesztettem el. - suttogtam.
- Ha nem akarod, nem kell elmesélned. - nyugtatott Any.
De én el akartam mondani nekik... Ideje tudnia végre valakinek.
- Nem, semmi gond... Reggel arra keltem, hogy apa véres kézzel felkap az ágyról és rohan velem a pince felé. A sokktól semmit nem tudtam kinyögni, azt sem értettem apa mit magyaráz. Csak annyit értettem belőle, hogy megtámadták a palotát. Meg akartam kérdezni hol van anya, de képtelen voltam rá... Apa egy idő után letett és a kezemnél fogva húzott tovább. Mielőtt odaértünk volna a lejáró elé, apát meglőtték és eltalálták a lábát. Még a szavaira is emlékszem... "Beatrice, drága kislányom, most menekülj... Menj a pince legmélyére és addig ne gyere fel, még nincs sírí csend megértetted? Nem halhatsz meg, neked élned kell! Anya és én majd vigyázunk rád odafentről. Fuss!" Ekkor láttam utóljára az apámat. Anyával soha nem tudtam meg, mi is történt igazából. Apa jól tudta, hogy megtámadják majd a palotát, csak éppen azt nem, hogy olyan hamar. Mint kiderült, későn kaptuk meg az értesítést, nem volt időnk már felkészülni. Az emberek berontottak a palotába és mindent leromboltak. Hát... Ez az én kis történetem.
Ezután egy darabig csöndben ültünk, csak a tűz lobogása hallatszott és a madarak csicsergése. Ezt még soha nem meséltem el senkinek, még Jessicának sem, pedig ő az Őrzőm. Azt akartam, hogy titokban maradjon... Egy azért, mert piszkosul fájt róla beszélni! Kettő, mert ezek voltak az utolsó emlékeim a szüleimről...

Miután jól teleettük magunkat, még kicsit kint maradtunk vicces történeteket mesélni, de nem igazán voltam vicces kedvemben. Tudom, hogy csak engem próbálnak felvidítani, de ez most maga a lehetetlen. Engem ilyenkor egyedül anya tudna felvidítani, aki már nincs itt.
- Na jó, azt hiszem én alszom egyet. Holnap hosszú napunk lesz. - ásított Any.
- Én még maradok egy kicsit. Az esti csillaglesésem ma sem hagyom ki. - mosolyogtam rá.
Any vetett felém egy álmos félmosolyt, majd bemászott a sátrunkba. Egy szikla mellé lekuporodtam és elkezdtem csodálni a csillagokat, amik ma is olyan fényesen ragyogtak, mint mindig. A szívem legmélyén, mindigis úgy gondoltam, anyáék egy csillagban élnek tovább. Tudom, hülyeség, de én valamiért ezt gondolom. Egyszer megkérdeztem apát, mi lenne, ha nem ember és ő azt válaszolta, hogy csillag. Anya meg én nem értettük miért és még ma sem értem, de anya megértette. Ezért is került apa mellé az éjjeli égboltra.

- Túl tökéletesek igaz? - ült le mellém William.
Bánatosan felnéztem rá, majd vissza a csillagokra.
- Hihetetlen, mennyi mindenre emlékszel... - feleltem boldogan.
- Beatrice, hidd el, nekem is nehéz volt a szüleim nélkül. Apám kidobott a palotából, mert nem akartam király lenni, szerinted most miért mulasztom az időmet hülyékkel?
Kínomban már csak nevetni tudtam. Tényleg hülyék vagyunk, ez igaz. Észrevettem, hogy nem csak anya az egyetlen, aki tud segíteni. William mindig megnevettetett, még olyankor is, ha egészen a gödör mélyén voltam.
- És édesanyád? - kérdeztem.
- Valahol máshol van... Valaki mással. - húzta fel a vállát. - Anyám csak megszült, aztán hagyta, hogy apa neveljen, ő pedig szépen lelépett Lord Trip-vel. Valahol Ázsiában tanyáznak. Szóval át tudom érezni a fájdalmadat. Igaz, az enyéim nem meghaltak, de az én sztorim is olyasmi... De még mindig van szerető családod! Itt vagyunk neked mi! Tudom, hogy néha elgondolkozol rajta, miért nem éljük a saját kis nyomorult életünket... Hát azért, mert a mién nem értékes annyira, amennyire a tiéd. Gondolunk mi magunkra is emellett... Csak gondolj bele! Mi lenne, ha az Alfák vennék át a trónt? Szörnyű életünk lenne és előbb, vagy utóbb, mindenki éhezne, nem lenne munka, se pénz. Aztán mi következik? A halál. Jobban járunk veled, ezért is védünk meg, a saját érdekünk miatt. - nevetett.
Jól tudtam, hogy nem csak ennyi az oka. Nem azért maradtak velem, mert nekik jó, hanem azért, hogy NEKEM jó legyen. Egy ideig csak ültünk, végül Will megszólalt.
- Ketten együtt? - nyújtotta felém a kezét.
- Ketten együtt.
Én pedig boldogan fűztem össze ujjainkat.